Téma | Szerepek a színpadon és a magánéletben
Vendég | Tolnai Klára - színésznő
Riporter | Székely Éva Andrea © LÉT elem
Fotó | Buttinger Gergely
Werkfotó, smink, haj | AVArktis Arts
Ruha | Lukéj Gabi my Fashion
Helyszín | Karinthy Színház
Szerintem kezdjük azzal, hogy elmeséljük, hogyan is ismerkedtünk meg évekkel ezelőtt, s mi volt az, ami miatt felfigyeltünk egymásra. Neked mi maradt meg?
Klára: Én arra emlékszem, hogy beültem hozzád a sminkes székbe egy nemzetközi videoklip forgatásán, és azzal kezdted, hogy elmesélted nekem, hogy nagyjából 3. napja maszkolsz. Sokat nevettünk, aztán amikor belenéztem a tükörbe, és megláttam az elkészült sebeket, annyira rosszul lettem a látványtól, hogy elsírtam magamat. Egyből belekerültem abba az állapotba, amit el kellett játszanom.
Éva: Erről a forgatásról nekem az maradt meg, amikor a mentőállomás előtt forgattuk a balesetes jelenetet, és Te teli torokból üvöltöttél, zokogtál, és még a stáb is megállt egy pillanatra a meglepetéstől, annyira hiteles volt a játékod. Én konkrétan ott sírtam el magamat.
Klára: Szóval azt hiszem kijelenthetjük, hogy itt realizáltuk azt, hogy ki, milyen módon áll hozzá a szakmájához és a kihívásokhoz, amelyek sokszor ijesztőek tudtak lenni.
Éva: Igen, ekkor már biztosan tudtam, hogy szeretnélek megismerni emberként is.
Hogy miért épp Téged választottalak a Képesek című rovat első riportalanyának?
Mert a képesek c. rovat olyan személyiségek bemutatására épül, akik adott területen kimagasló eredményeket tudtak elérni azáltal, hogy az általánostól eltérően gondolkodnak. Ahhoz pedig, hogy megérthessük, hogyan épül fel egy sikeres életút, ismernünk kell az út mögött álló embert/embereket, az ő belső motivációikat, a szellemiséget, amelyet képviselnek. S ki tudna többet a különböző személyiség típusokról, ha nem a színész, akinek az a hivatása, hogy feltárja az emberi lélek legmélyebb rétegeit. Hiszen a jó színész valahol pszichológus is, annyi különbséggel, hogy nem csak elemzi, de meg is éli a különböző létállapotokat, szerepeket. Átlátja az emberek belső motivációit, és játékával másoknak is képes megmutatni egy-egy életpálya buktatóinak avagy sikereinek az okát. S úgy gondolom, hogy az életutad sokakat inspirálhat, hiszen a privát életedben is gyógyítod a környezeted sérült viselkedésmintáit a színészeten és a zenén keresztül egyaránt.
Szeretném, ha elmesélnéd, miért választottad ezt a nehéz hivatást, miért lettél színész?
Ez egy folyamat volt nálam. 9 éves voltam, amikor Apukám vásárolt egy kamerát, hogy megörökítse a családi eseményeket, amit mi a testvéremmel, az unokatestvéreimmel, és a barátnőmmel elcsentünk, hogy leforgassuk a kedvenc meséinket, majd a saját történeteinket. Ebből aztán az lett, hogy a többiek kinőttek ebből, én meg nem (hangos nevetés).
Melyik szerep megformálása jelentette számodra a legnagyobb kihívást?
Melyik szerep hozta a legtöbb felismerést, tanulságot?
A legnagyobb kihívás eddig Gizella szerepe volt, akit a Megszállva című előadásban játszottam (Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója c. könyve alapján írt adaptációban) A rendező Paolo Antonio Simioni, akit az egyik legfontosabb mesteremnek tartok. Ez a történet Gizelláról és az orvosa közti kapcsolatról szól, Gizella paranoid téveszmékkel bekerül az elmegyógyintézetbe, azt hiszi, hogy belé költözött a gonosz és orvosának könyörög, hogy mentse meg tőle a lelkét.
Nagyon féltem ettől a szereptől. Félelmetes volt belegondolni abba, hogy egy ember hogyan juthat el arra a pontra, hogy már nem bízhat meg saját magában, az ítélőképességében, és abban, hogy mi a valóság és mi nem az. Elolvastam a naplóját, minden pszichológiai jelentést, amit találtam róla, hogy megértsem őt. Meg kellett értenem, hogy milyen gyerekkori trauma, szégyenérzet vezette őt oda, hogy a tudatalattijával kreált magának egy „Lényt” aki kényszeríti őt általa elítélendő, erkölcstelen dolgok megtételére. (Ebben a téveszmében még a szerelem is annak számít.) Ezekre a dolgokra Gizella igazából vágyik, de nem meri magának bevallani, mert valószínűleg olyan szexuális trauma érhette, ami miatt „mérföldekre akar futni” ha bármilyen formában megjelenik ez a téma. Nagy felismerés volt nekem ahogy tanulmányoztam őt, hogy milyen mély lelki sérüléseket okoz az emberben, ha nem lehet őszinte azokkal, akik körülveszik őt. De még nagyobb probléma az, ha saját magának hazudik az ember. „Ha saját magunknak hazudunk, annak már jó ára van. (Apró kis neurózisok, fóbiák, ellenszenvek, depressziók, meghasonlások)” Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója
Melyik szerep megformálásakor tudatosult benned az, hogy a színészeten keresztül példát is mutatsz, ami felelősséggel jár?
A Bárka színházban játszottunk egy darabot, A harmadik hullám címmel, amit Tasnádi István írt, és Vidovszky György rendezett. A darab egy történelemtanárról szól, akinek a diákjai feltesznek egy kérdést: Hogy lehetséges, hogy az átlagos németek a második világháborút követően azt állították: nem tudtak a tömegmészárlásokról? A végén a következő felirat jelent meg: "Mindenkinek vállalnia kell a felelősséget. Senki nem állíthatja, hogy nem vett rész benne."
Ez a darab volt az, ami megerősített abban, hogy akkor érzem jól magamat, ha olyan darabokban szerepelhetek, amelyekben fontos kérdéseket tehetünk fel a nézőknek. Olyan kérdéseket, amiken elgondolkodva az embernek nagyobb rálátása nyílhat a világra.
Ezzel a darabbal egy időben próbáltuk a WomeniTEAt, ahol 5 női ikon magánszféráját mutattuk meg (Gia Carangi, Margeret Thatcher, Frida Kahlo, Jannis Joplin, Sylvia Plath). Arra voltunk kíváncsiak, hogy ezek az elismert női karakterek, hogyan dolgozhatták fel a négy fal között a saját sikereiket, és kudarcaikat. Mik lehetnek a közös vonások bennünk. Mi az amit érdemes, és mi az, amit nem érdemes megtanulnunk tőlük? A darabot mi írtuk önéletrajzi könyvekből, filmekből, cikkekből, improvizációkból és a saját fantáziánkból.
Én Gia Carangi-t játszottam, aki a 80-as évek végéig szupermodell volt és 26 évesen meghalt AIDS-ben. Az édesanyja elhagyta őt amikor gyerek volt, ezért állandó szeretetéhsége sebezhetővé és labilissá tette. Folyton kívülről várta a megerősítést, esténként éjszakai klubokban és különböző drogokkal próbálta csillapítani a fájdalmát és betölteni az űrt magában. Szerintem az ő útja egyértelműen megmutatja, hogy nem mindegy, hogy milyen módszereket alkalmaz az ember arra, hogy feldolgozza a gyerekkori traumáit, és hogy nem éri meg bármi áron követelni a figyelmet és a szeretetet.
Mit adott Neked a színészet, hogyan hatott a személyiséged alakulására?
Önismeretet. Megtanultam azt, hogy ne legyen bűntudatom azért, ha megélem az érzéseimet, és azáltal, hogy megismerek különböző személyiségeket, és látom a belső motivációikat, jobban rálátok önmagamra, és őszintébb tudok lenni önmagammal és másokkal szemben is.
Szerinted hogyan hatnak a társadalmi elvárások, a neveltetés, a berögződött gondolati minták, viselkedésformák az emberi életutak alakulására?
Szerintem a megfelelési vágy az, ami leginkább eltérítheti az embert a saját útjáról. Sokan egy életen át nem jönnek rá arra, hogy mi lenne az ő útjuk, mert meg akarnak felelni a szüleiknek, a párjuknak. Nekem is ez az egyik legnehezebb kihívás az életemben. Szeretném, hogy a környezetem jól érezze magát a közelemben, de rájöttem, hogy az őszinteségem révén többet adhatok nekik, mintha mindig az elvárásaik szerint cselekednék.
Miért más a színház és a film?
Miért érzed fontosnak a színházi szereplést?
Teljesen más idegrendszert követel a kettő. A filmben szeretem, hogy nagyon intim, ha az ember eléggé azonosul a karaktere gondolataival, érzéseivel, akkor csak elég élni azt, nem kell rápakolni semmit, ugyanakkor pont emiatt, ha az ember csak úgy tesz, mintha élné azt, amit nem él, az is látszik. A kamerának nem lehet hazudni, őszinteséget követel, mert mindent lát. És nagyon erős összpontosítást, mert sokszor lineárisan nem összefüggő jeleneteket veszünk fel egymás után és egy pillanat alatt kell teljes átéléssel belekerülni akár nagyon erős drámai jelenetbe is, ha elhangzik a tessék, és én ezt nagyon élvezem. A színházban van egy másfél hónapos próbafolyamat amíg felkészülhet az ember. Keresgélhet, próbálkozhat, lehet együtt kísérletezni a társakkal. Amikor színházban játszom megélhetem azt, hogy milyen az előadás elejétől a végéig benne lenni a szerepben. Szeretem hogy minden ott, akkor történik. Hogy mindegyik előadás más, hiába játszom ugyanazt a karaktert ugyanazzal a szöveggel, mert minden attól függ, hogy én mivel töltöm meg. Ahogy változom, ahogy megtapasztalok egyre több dolgot az életben, úgy változik a karakterem is. Szeretem amikor érzem, hogy a közönség ránk van csatlakozva, hogy velünk élik meg a pillanatokat. Kisírhatnak olyan fájdalmakat, amiket lehet otthon nem engednek meg maguknak, vagy önfeledten nevethetnek. Sokszor azt kívánom előadás előtt, hogy minden egyes néző kapja meg azt az üzenetet az előadástól, amire épp szüksége van.
Mesélj nekünk arról, hogyan találnak rád a szerepek, a feladatok, miként telnek a napjaid!
Hogyan éled meg a sikereket, és az üresjáratokat? Mivel töltöd azokat az időszakokat, amikor épp nem egy szerepre készülsz?
Elég sokfajta műfajt kipróbáltam már mind filmben, mind színházban, és mostanra kezd körvonalazódni, hogy mik azok a műfajok, amik közelebb állnak hozzám. Nekem fontos az, hogy értéket képviseljen, és legyen mondanivalója annak, amiben szerepelek. A pályám elején szinte csak drámai darabokban játszottam, ami hozzám nagyon közel áll, ugyanakkor nagyon élvezem az olyan szerepeket is, amik az embereket megnevettetik, mint pl. A mi kis falunk vagy a Munkaügyek. Nevettetni is nagy kihívás.
Ez a pálya szabadúszóként elég kiszámíthatatlan tud lenni. De mivel elég nyughatatlan vagyok, nem szoktam unatkozni (nagy nevetés). Bár nem sokan tudják rólam, de az írás gyerekkorom óta létszükségletem. Így tudom leginkább kiadni magamból mindazt, amit fel kell dolgoznom. Ez olyan nekem, mint egy terápia. Akárcsak a zene, az ének. Régen csak a szűk környezetem kaphatott betekintést az életemnek ebbe a részébe. Mostanra értem meg arra, hogy ezt a nyilvánosság előtt is felvállaljam. Most készül az első videoklipem, ami azért is nagyon izgalmas, mert a videoklip története is az én ötletem nyomán valósult meg. Szeretem amikor mások gondolatait kell megfejtenem és azt magamévá tennem, hogy el tudjam játszani, de most már itt az ideje, hogy megmutassam a saját hangomat.
Köszönöm az őszinteségedet, a gondolataidat, és azt, hogy rendületlenül mész tovább azon a belső úton, amelyre sokan csak félve lépnek rá. Karinthy Frigyes szavaival búcsúzom. S bízom abban, hogy az az út, amelynek a mai beszélgetés az első állomása volt, sokakat ösztönöz majd arra, hogy elinduljanak megkeresni a saját hangjukat.
LÉT elem © SzÉA